Azt hiszem, hogy ha ennél is boldogabb lennék, már gumiszobába kellene zárni. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes, tévedés lenne ezt állítani. Egyébként sincs olyan, hogy tökéletes, mindenben van valami kis hiba. De ha boldogok akarunk lenni, el kell tekintenünk ezektől a kis hibáktól.
Valójában az, ami ennyire boldoggá tesz, az a 3 hónap, amit eddig Csabival töltöttem. Életem eddigi legszebb 3 hónapja.
3 hónappal és kb 22 órával ezelőtt még nem tudtam, hogy 3 hónap és 22 óra múlva ilyen boldogan fogom írni ezt a bejegyzést. Akkor még arra gondoltam, hogy milyen szomorúan írtam egy bejegyzést, amiben rábíztam magam a Sorsra és hagytam, hogy sodorjon magával az Élet, miközben titkon reméltem, hogy valahogy túlélem a kirándulást, és igyekeztem nem Őt nézni folyamatosan, azt, ahogy az első lerobbant buszon jól elvan a többiekkel, vagy amikor a második buszon szintén jólérezte magát az előtte ülő lánnyal.. (xD)
Annyira utálta mindenki, hogy lerobbant a busz... de ha nem történik meg, akkor nem lenne az, ami most van. Én soha nem tudtam volna meg, hogy egész évben tetszettem Csabinak, és kimaradt volna ez a három hónap...
Soha nem fogom elfelejteni, amikor mellette ültem, és odaadta a telefonját, hogy rajzoljak valamit; vagy amikor ámr a sötétben ültünk ketten hátul, és egyedül csak betti hallgatóott előttünk, és megkértem, hogy öleljen meg, mert mindig olyan megnyugtató volt a közelsége; vagy azt, amikor elkezdték húzni a 2. buszt, és Csabi megkérdezte azon a félénk hangján, hogy mellé ülök-e hazafelé és azt az érzést, amikor ezt megkérdezte... szerintem akkorát még soha nem dobbant a szívem... és amikor elindult a harmadik busz, ami még úgy gördült ki a kis kocsma mellől, hogy tiszta ideg voltam, hogy namostvajonmilesz, akkor még csak "simán" élveztem, hogy foghatom a kezét (mert megkellett volna masszíroznom. csak "nemvoltkedvem")... aztán már egy-két óra múlva a vállának dőltem, és onnan figyeltem kifelé a sötétségbe...
Ha becsukom a szemem, és magam elé képzelem, ugyanúgy jelenik meg, mint akkor - egy kicsit sem halványult a kép. Ugyanúgy érzem a kis lámpácska idegesítő fényét, ami pont felettünk világított, azt a sárga-fekete színt, azt a fáradtságot, amit akkor éreztem, vagy azt, ahogy képtelen voltam felfogni, hogy aki mellett ültem egész évben, és aki úgy megkeserítette a májusomat, pont annak tetszek, pont Ő volt szerelmes belém egész évben.. aztán azt az izgalmat, amivel leszálltam a buszról, és azt a mosolyt, amivel elaludtam...
Pedig mindezt már olyan távolinak tűnik. Viszont innen, 3 hónap távlatából nem is tudtam volna máshogy elképzelni a nyaramat.
Bár voltak zavaró tényezők (ballagáseste, erdélyiek, napló stb.), nem bántam meg, hogy azt mondtam, próbáljuk meg. Mostmár tudom, hogy nincs olyan dolog, ami ne érne meg legalább egy próbát - mert kitudja, lehet, hogy jól fog elsülni, és megint csak boldog leszek tőle.

Szeretlek Csabi