Igen, Vangelis. Ha tetszik, örülök. Ha nem akkor meg így jártál. Mindenestre fikázni nem kell. Nekem tetszik. Elgondolkodtat. Ahogy vipen végignézem a képeimet, és végiggondolom, mit rontottam el, min tudok még változtatni, min kéne változtatni. Eszembe jut, hogy ki az, aki igazán hiányzik az életemből... Ez most nem depiest. Gondolkodó est.
Ezeknek az estéknek megvan a maga varázsa... Hülyén hangzik, tudom, de megfogadtam, hogy nem fog érdekelni, bárki bármit mondjon rólam. Én ismerem legjobban magamat. Én tudom legjobban, mik a hibáim, mik az erősségeim. És most... olyan fura ez az egész... szoknom kell még ezt a dolgot... valaminek az elmúlását... könnyek nélkül. Mert a barátság körforgása ilyen: elmegy az egyik, jön helyébe másik... És azokat kell magunk mellett tartanunk, azokat nem szabad hagyni, hogy elmúljanak, amik számunkra igazán fontosak, s amelyek pótolhatatlanok. De az a legrosszabb, hogy van, amikor mi semmit nem tehetünk ennek a bizonyos barátságnak az elmúlása ellen... Ilyenkor hallhatsz egy apró reccsenést - azt ahogy a szíved, amit másra bíztál, porrá hullik...
Megszoktam, ha ezzel kapcsolatban valami fáj - talán már ezért nem sírok. Akkor sem, ha nagyon akarok...

(levédtem, felhasználva a könyvemben xD)