egyre gyorsabban telik az idő, alig maradt valami a régi "én"ből. bár tény, hogy keméyn 1 év alatt hihetetlenül sokat változtam, a neheze még csak most jön.
először ott van a koli. totálisan új környezet, új emberek, és bár Eger nincs messze, azoktól, akiket szívből szeretek, akik ismerik szinte minden mozdulatomat, akik sokszor olvasnak a gondolataimban, akik mindig tudják, mit kell mondaniuk, mit akarok hallani, azok most még messzebb lesznek tőlem. tudom, hogy csak idő kérdése, de addig, amíg el nem jön az az idő, egyedül leszek - ha lesz is valaki, aki összebarátkozik velem, az még nem ugyanaz, mint a 3 hónapos kapcsolat és a több, mint egy éves baráti kapcsolataim. könnyebb most, hogy Timi ellátott mindenféle tanáccsal, de tisztában vagyok veele, hogy ezek a tanácsok csak segítenek, de nem fognak átsegíteni a kezdeti nehézségeken. azon csak én tudom magam átvinni és csak akkor, ha magamat adom.
Tesóm nemrég ment el pestre. és még előtte odajött hozzám, és megölelt... énmeg majdnem elsírtam magam. igaza van Bencének - túl gyorsan felnövök (nemarracélzokxD). ez a 8 év túl gyorsan eltelt ahhoz, hogy felfogjam, mi történik velem és körülöttem. Timi az egyetlen, aki pontosan tudja, min megyek keresztül. Amikor ő elment koliba, én 8 éves voltam, fel sem fogtam, mit jelent az, hogy eltűnt valaki, akivel felnőttem, akit majmoltam. nekem könnyű volt, de már akkor is meglágyult a szívem, amikor az én nagy és okos nővérem elsírta magát a kollégium ajtajánál. fogalmam sem volt róla, hogy milyen nehéz neki 3-4 hónap után egy hétre elhagynia az akkori fiúját, a családját, a barátait. bár ő is úgy volt vele, hogy bármit, csak már mehessen innen... és hétfőn nem lesz itthon. annyira szerettem volna, ha jön velem, és felvidít a hülyeségeivel, vagy még elmondja ugyanazokat, amiket valamelyik nap az ebédlőasztalnál vacsora alatt.
Sárika néni és apu mindig azt hajtották, hogy addig maradjak gyerek, ameddig tudok. tudom, hogy apának is nehéz elengednie. amikor mentünk a könyvekért, anuy bedobott egy poénfélét, hogy "ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy nemtudtál volna kevésbé eldugott iskolát választani?" mire apu: "bennem meg az, hogy nem tudott volna hevesre menni?" erre én: "namivan, nemakarod elengedni a kislányodat, igaz?" a költői kérdésre apu csak annyit válaszolt csendben, hogy: " hát nem.." (mondanom se kell, a szám rögtön lefelé görbült.) megértem, mert bár Timi a nagyobb, az első, mégis én vagyok/voltam az, aki totál fellelkesülve rohant, amikor apu beindította a motort, én voltam az, aki segített összerakni a korcsmocit, akivel órákat focizott az udvaron...

arohadtéletbe, dehát énmégcsak most törtem össze anyu kispohárkészletét, nem mehetek még gimnáziumba meg kollégiumba ='(
annak ellenére, hogy tudom, hogy jó lesz, és életem egyik legjobb döntése volt beadni a jelentkezésemet a PvG-be, és ez lesz az egik legjobb élményem, és én is szívesen itthagynám ezt a helyet, de...még nem most.

tudom, hogy jó lesz. de jólesett aggódni, meg leírni ezeket az aggasztó dolgokat. mostmár könnyebb lesz.

holnap még írok. sziasztok.