Pedig megígértem magamnak, hogy senkinek nem fogom megmutatni, amíg kész nincs. De most mégis olvashattok a készülő "könyvemből" xD --->

      A folyosón körbenéztem. Sehol senki. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett a szobájában, és most nem érdekli őket semmi. Elindultam hát a hozzám közelebbi folyosó felé. A toronyszobai bejárat pont akkor nyílt ki, amikor ott jártam. Daniel vágódott ki rajta, és olyan nagy sebességgel jött nekem, hogy hátraestem.
   - Nem látsz? – kiabáltam rá.
   - Ó, bocsánat. Nem akartam. – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. De inkább felkeltem magamtól. Egyébként sem látszott az arcán, hogy komolyan sajnálja.
   - Semmi gond. De ha megfogadsz egy tanácsot, máskor kicsit kisebb erővel nyisd ki az ajtót, és nézz szét, mielőtt kiugranál rajta.
   - Szerinted honnan tudhattam volna, hogy ott vagy? Mondtam már, hogy sajnálom.
   - Ha szétnéztél volna, akkor tudtad volna, hogy ott vagyok, és most nekem sem fáj a derekam.
   - Arról nem én tehetek, hogy neked ilyen érzékeny a derekad.
   - Arról nem, de te tehetsz róla, hogy most fáj! - egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Aztán megenyhült a tekintete.
   - Most tényleg azon veszekszünk, hogy ki tehet arról, hogy ez történt? – mosolyra húzta a száját, és felvonta a szemöldökét.
   - Ő… azt hiszem, igen. Hm… Ez tényleg vicces. – észbe kaptam. – De akkor is a te hibád. – kihúztam magam, és elvonultam mellette. A hátamban éreztem a pillantását. A sarkon megálltam, és hátrafordultam. – Egyébként, az előbb még nagyon siettél valahova.
   - Igen, és már ott lennék, ha te nem zavartál volna meg közben.
   - Én? Te jöttél nekem!
   - Igen, te! Tudod mit? Én inkább megyek. – megfordult, és sietve távozott. Én büszkén elmosolyodtam. Szóval ezt most én nyertem meg.